A gyerek játszmája

A gyerek játszmája

Mindegy, hogy kisgyermeked, óvodásod, kiskamaszod vagy kamaszod van, ez a téma érinthet téged. Mi van akkor, ha fel kell törölnünk a padlóról az etetőszékben ülő gyerek szájából szép lassan szándékosan kiforduló ragacsos ételdarabokat? Először semmi. Jaj, de kis huncut! – gondolja apa vagy anya. Azután eltelik pár nap, és már nem olyan mulatságos és előbb szeretettel, majd könyörgéssel, végül azonban akár emelt hangon is azt próbálja elérni, hogy ma vagy holnap, ne ismételje meg ugyanezt.

Három évvel később óvodásunk sehogyan sem jut el este a fürdőszobáig. Párszor talán megmosolyogjuk: „A kis csibész, hogy bontogatja a szárnyait!”, de nagy türelemmel kiszolgáljuk összes kérését, hogy ne konfliktussal fejeződjön be a nap. Ezután egy-két héttel fáradtabb napjaink végén már nem vesszük olyan könnyedén akaratának ilyen megnyilvánulását és szinte minden este várhatjuk, hogy hosszas huzavona után leszünk csak kész a fürdéssel.

Telik-múlik az idő, eljutunk az iskoláig. Egyszer egy délután a házi feladat megírása helyett azt mondja: „Nem akarok tanulni!” Megértőek vagyunk, hiszen jártunk iskolába és mi is tudjuk, milyen túlterhelő a gyereknek még délután is tanulni. Ma és a következő napokban nagy türelemmel átsegítjük azon, hogy nem tudott nekilátni a tanulásnak. Végül ebből napi viták, mérgelődések lesznek, észre sem vesszük, hogy gyermekünk már kiskamasz és évek óta játsszuk a „tanulj már” játszmát.

Megállapíthatunk két dolgot anélkül is, hogy a tinédzserkorra is példát hoznánk:

1. Ezek rossz játszmák. Olyanok, amelyek nap, mint nap ugyanúgy zajlanak és általában nem javul a helyzet.
2. A gyerek játszmája nemcsak az övé, mert nem egyedül játssza. A rossz játszma tehát közös, egyszerre a szülőé és a gyereké.

Mi kell, hogy a játszma véget érjen?

Ahhoz, hogy egy játszma véget érjen, valakinek máshogyan kellene tennie valamit, mint eddig, valamin változtatnia kellene. Várhatunk a gyerektől akkora tudatosságot, hogy ezt felfogja és változtasson? Nem. Akkor tehát múlik rajtunk valami. Még ha nem is veszi észre, de a szülő minden játszmában negatív érzelmein keresztül vesz részt. Legalábbis a maga oldaláról ezekkel tartja fenn, hogy a játszma még hosszú idő múlva is létezzen. „Jaj, ne már! Megint a földre köpted az ételt!”, „Ne kelljen kétszer mondanom, hogy menj már fürödni!”, „Ha nem lesz kész a házid, holnap egyest kapsz!” Mérgelődés, könyörgés, fenyegetés és a velük járó negatív érzelem csak pár azok közül, amelyekkel sikertelenül próbálkozik akár már hosszú ideje. Az együttműködő gyerek teljes témája nem fér el egy cikkben és nem adhatok itt minden létező helyzetre konkrét technikai javaslatot, kapaszkodót azonban még kínálhatok.

Még több segítséget a Szülői GPS című könyv nyújt nemcsak ezzel a két fejezettel: „Százszor kell elmondani” és „Nem csinálja magától”, de nem hagylak most sem válasz nélkül: Sem a legkisebbeknél, sem nagyobbaknál ne annak adj nagy figyelmet, amikor a gyerek szembe megy a szabályokkal, hanem annak, amikor együttműködő. Nagy negatív érzelmeid is nagy figyelmet jelentenek számára. A nagy érzelmek ugyanis nagyítóként működnek. Talán furcsa számodra, de a mérgelődés, hibáztatás, rimánkodás vagy akár kiabálás annak ellenére is nagy figyelem a gyerek számára, hogy ezek nem kellemesek.

Kiköpi az ételt? Szinte semlegesen vagy legfeljebb enyhe unalommal kiveszed az etetőszékből, feltörlöd a gyereket és nem rakod vissza egy ideig a székbe. Visszarakod, ismét kiköpi, újra kiveszed, de több időt vársz, míg újra visszahelyezed. Amíg nincs a székben, nem szórakoztatod, hanem enyhe közönnyel mást csinálsz, legfeljebb a szemed sarkából követed, hogy mit csinál, nem játszod a sértődöttet, de adsz neki nagy figyelmet. Nem könnyű a derekadnak, de három-négy nap alatt elmúlik a „kiköpi játszma”.

Nem fürdik, nem tanul és még sorolhatnánk – ezekre is igaz, hogy ahelyett, hogy nyomás alá helyeznéd minden nap a gyereket, csak megvonod tőle az együttműködést egy kis időre és hamarosan kapsz majd tőle együttműködést. Nem azt írtam, hogy a szeretetedet vonod meg tőle, hanem az együttműködésedet ilyen helyzetekben. Ha a gyerek eddig nem tanulta meg, akkor érdemes tapasztalnia, hogy neki is együtt kell működnie ahhoz, hogy másoktól – nem csak a szüleitől – együttműködést kapjon. „Ó! Az én gyerekem képes fél órán keresztül sem menne fürdeni!” – mondhatja erre valaki. Három-négy extra napot érdemes kibírni és lesz változás, ha a szülő betartja, hogy nem teszi szórakoztatóvá a gyerek számára együtt nem működésének idejét. Ugye értetted, hogy ettől még kap majd egy ölelést vagy „jóéjt-puszit” lefekvéskor.